Gondolatok az emberi közönyről....

A minap egy nagyon hasznos és építő előadást hallottam a Hősök tere névre hallgató önkéntes projekt egyik főszervezőjétől. Az előadás többek között arról is szólt, hogy miért vagyunk mi emberek ennyire közönyösek és hogy miként is lehetne kimozdítani az embereket ebből a tétlenségből és érdektelenségből.

Na de először nézzük meg, hogy miért is vagyunk mi emberek ennyire közönyösek? Miért megyünk el olyan sokszor szó nélkül a segítségre szoruló emberek mellett? Legyen ez az eset akár egy utcán fekvő ember, vagy egy kéregető, vagy bármi más olyan szituáció, amiben nyilvánvalónak tűnik számunkra az, hogy egy embertársunknak segítségre lenne szüksége. 

Szerintem az igazság részben leginkább magunkban keresendő. Félünk meglátni, meghallani a környezetünk segélykiáltásait és félünk kinyitni a szánkat és véleményt nyilvánítani. Félünk attól, hogy elsők legyünk bármilyen jó kezdeményezésben. Félünk odamenni és felvállalni, hogy igenis mi szeretnénk segíteni. Elvisz minket a csordaszellem, hiszen azt látjuk, hogy a másik ember sem megy oda segíteni, és mindeközben azzal nyugtatjuk magunkat, hogy így, hogy más sem segít, akkor mi sem követünk el akkora „hibát”, ha nem segítünk. Félünk kiállni saját magunkért, a saját gondolatainkért. De nemcsak saját magunkért, hanem másért sem jellemző, hogy kiállnánk. Persze tisztelet a kivételnek ;)

Veletek előfordult már, hogy nem segítettek olyan helyzetben, amiben valójában azt éreztétek, hogy segítenetek kellene?

Milyen érzések és gondolatok játszódtak le ilyenkor bennetek?

Bevallom őszintén, hogy én már többször is kerültem ehhez hasonló helyzetbe. Nem volt utána jó érzés ezt felismerni...Önző módon csak saját magamra figyeltem. Ilyenkor sokszor az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy én "rendben" vagyok és tévesen azt gondoltam, hogy ez az állapot akár állandó is lehet és elmentem a rászorulók mellett. Azonban kis idővel rá kellett döbbennem arra, hogy a jó dolgok sokszor múlandóak. Életünk egyik percében még minden rendben, de a másik percben már miden könnyen összedőlhet, mint a kártyavár. Az egyik pillanatban még független helyzet könnyen függő helyzetté tud alakulni. Mindezek hatására, talán a kiszolgáltatottság érzése miatt, de egyre könnyebben bele tudtam és tudom magam képzelni az elesettek helyzetébe. Ha az ő szemszögükből és az ő élethelyzetükön keresztül próbáljuk meg szemlélni a világot, nagyon sok minden hirtelen más megvilágításba kerül.

Ha eddig még nem próbáltad ki, gondolkozz pár percig egy olyan ember fejével, akinek segítségre van szüksége. Legyen ez a segítség akár anyagi akár fizika, vagy lelki jellegű. 

Gondold át, mire gondolhat éppen, amikor Veled találkozik, és segítséget kér tőled....

Hogyan is törhetünk ki ebből a közönyös helyzetből? Szerintem úgy, hogy beleállunk a helyzetekbe. Ha azt érezzük, hogy segíteni kell, akkor nem mástól tesszük függővé, hogy segítünk vagy, sem, hanem meglépjük és segítünk. Megfontolttá és körültekintővé válunk. Az, hogy nyitottá válunk a segítségnyújtásra nem azt jelenti, hogy felelőtlenek leszünk, hanem azt, hogy mérlegelünk és csak akkor és úgy cselekszünk, hogy azzal nem hozunk másokat és magunkat sem veszélyhelyzetbe. 

Az a legfontosabb, hogy járjunk nyitott szemmel és nyitott szívvel a világban. Ha már csak egy kicsit is jobban oda fogunk figyelni arra, hogy lehetőségeinkhez mérten kinek, kiknek tudnánk segíteni akár ismerősi akár ismeretlen körben, akkor már egy jelentős lépést teszünk a segítés és mások életének jobbá tétele érdekében.