A tücsök és a hangya - avagy segítsünk önzetlenül

Nagyon szeretem a meséket. Nagyon szépen kirajzolódnak benne olyan igazságok, amik az emberi életben is megállják a helyüket. Számtalan mese látott napvilágot egymás megsegítéséről is. Ilyen például Lafontaine nyomán A tücsök és a hangya című mű is.

 

Azonban a mese előtt szeretnék feltenni pár kérdést, amin majd gondolkodj el olvasás közben:

• Melyik állat viselkedésével tudsz azonosulni?
• Miért?
• Vajon milyen lenne a minket körülölelő világ, ha mindenki így gondolkodna, ahogyan Te?
• Te mit tudnál személyesen tenni azért, hogy a világ jobbá váljon?

A tücsök egész nyáron hegedült, húzta a talpalávalót, vidám volt. A hangya pedig dolgozott, izzadt, gyűjtötte a magokat télire. Aztán elérkezett az ősz, jöttek a hideg napok. A tücsök fázott, megéhezett. Bekopogott a hangyához, és kérte:

 

– Hangya barátom! Nyáron te is hallgattad az én hegedűszómat, adjál, kérlek, egy kis elemózsiát.

De a hangya így felelt neki: – Tücsök, komám, nyáron kellett volna erre gondolnod! Lusta voltál, egész nyáron csak buliztál, hegedültél, mialatt én dolgoztam, gyűjtöttem a magokat. Most majd meglátjuk, át fogod-e muzsikálni ilyen könnyedén a telet is? – és becsukta az ajtót.

A tücsök így hoppon maradt, csak ült a mezőn, nézett egy deresedő fűszálat, majd mélyet sóhajtott, felhangolta a hegedűjét, és játszani kezdett rajta. A mezők Ura meghallotta a didergéssel tarkított énekszót, letekintett a deres fűszálak között hegedülő tücsökre, és arra küldte a katicabogarat. A katicabogár odamászott a ciripelő muzsikushoz és megszólította: 

– Térj be hozzám hegedülni! Ott a kis lyukban, ahol élek, akad némi elemózsia, de olyan hideg uralkodik, hogy csak fázom és unatkozom magamban. Játssz nekem valami vérpezsdítőt! A tücsök fogta a vonót, a hegedűt, ment a katicával, beült a kis házba, és játszani kezdett. A katica már nem fázott annyira, jólesően kinyújtotta elgémberedett lábait. Még a pöttyök sem zsugorodtak úgy össze a hátpáncélján. Hálásan így szólt: – Tücsök, barátom, köszönöm szépen a játékot. Itt van némi eleség, eszegessél bátran!

 

A tücsök nekilátott, s aznapra jó kedve kerekedett. Másnap azonban megint ott didergett szegény a fűszál tövében. Akkor pedig a bodobács tévedt arra. Az is megszólította:  – Hé, tücsök koma, gyere velem, hegedülj egy kicsit nekem, mert megvesz az isten hidege! És ez így ment napról-napra. Jött a rózsabogár, a krumplibogár, a svábbogár. Mindenféle bogár meghívta a tücsköt egy-egy napra, ő pedig hegedült nekik, fölengedett a fagy az odvaikban, ők meg hálából, ami szűkös falatjuk volt, megosztották vele. A hangya odabent, a nagy búzahalmok közül hallgatta, hogy a tücsök éli világát kint a mezőn, és még mindig hegedül, s eljutott hozzá a hír, hogy a szomszédai mind el-elhívják őt magukhoz; s magában ezt gondolta:  – Tegyenek csak úgy, ahogy a kedvük tartja! Tartsák csak jól azt a mihasznát! Nekem nincs elosztogatni való élelmem, ami van, azt meg magam is meg bírom enni tavaszig.

 

Abban az évben nagyon sokáig tartott a tél. A tücsök egyik nap keservesen felsóhajtott: – Mezők Ura, tücskök, bogarak Ura, mikor jön már el a tavasz? Jóból is megárt a sok, hát még a télből! És ekkor mintha valami hangot, vagy különös zenét hallott volna. Süvített a szél a mező felett, és ebbe a szélsüvítésbe mintha távoli muzsika hangjai lettek volna beleszőve. A tücsök fülelt, és megpróbálta saját hegedűjén eljátszani ezeket a hangokat. Végül egész derék kis zenemű kerekedett ki belőle. A tücsök elment a katicához és eljátszotta neki a dalt.  Amikor véget ért a hegedűszó, csak ültek néhány percen át, hallgattak. Végül kimentek a házból, és azt látták, hogy a ház körül eltűnt a hó, kinyíltak a hóvirágok, és kisütött a nap. Másnap a bodobácshoz ment a tücsök, nála is eljátszotta az új szerzeményét, és ott, a bodobács háza körül is eltűnt a hó, sütött a nap, kidugták a fejüket a hóvirágok. A bogarak között gyorsan elterjedt a hír, hogy a tücsök milyen nagyszerű kikelet csalogató zenét szerzett. Hívta őt a krumplibogár, a rózsabogár; még a vakondhoz is elment muzsikálni, bár az azért veszélyes dolog volt egy kicsit, de a vakond is nagyon vágyott már a tavaszra. Így lassacskán az egész mezőn elolvadt a hó, meleg lett, virágok illatoztak. Egyedül a hangya vára körül borított még mindent a dér meg a zúzmara. A hangya egyre többet bosszankodott odabent, hogy mikor lesz már vége ennek a télnek, fogyóban a búzamag gyűjtemény, már csak néhány hétig tart. Ezek pedig odafönt már zenélnek, táncolnak, csupa mihaszna és semmirekellő népség. És akkor, amikor már vagy egy hónapja az egész mezőn tavasz volt, csak a hangya vára körül ülte meg a fűszálakat a dér, a bogarak kitaláltak valamit.

– Látogassuk meg a hangyát zord magányában, és adjunk neki szerenádot.

Egyik este odalopakodtak. Odalopakodott a katica, és a többi bogár is. A tücsök rázendített, és eljátszotta a tavaszhívó nótát. S végre ott, a hangya vára körül is olvadni kezdett, zöld fűszálak bújtak elő a földből. Másnap a hangya kiment, körülnézett: – Na végre, beköszöntött a tavasz. Kezdhetem újra a gyűjtőmunkát – morogta a csápjai alatt. El is indult, gyűjtötte a magokat, és rosszallóan ingatta a fejét, hogy a többi bogár már megint csak a tücsök hegedűszavát hallgatja.

 

VÉGE

 

Úgy gondolom, hogy az embernek van választási lehetősége, akárcsak a mesében is az állatoknak. Dönthet úgy, hogy felveszi az ellenségeskedés és rosszallás szerepét és csak a saját érdekeit nézi, ezzel konfrontálódik és kiszorítja magát a társadalom peremére. De megvan arra is a lehetősége, hogy nyitott szívvel él és tovább lát saját magán. Hajlandó a másikért tenni, hajlandó a másik érdekeit is szem előtt tartani, azt akár a saját érdekei fölé is helyezni, illetve hajlik a kompromisszumra, együttműködésre, mások megsegítésére. Erre jó példa a mesében a tücsök, és az összes többi állat is, kivéve a hangya. Hiszen hiába tud hegedülni a tücsök, ez nem menti meg őt a téli éhenhalástól, és hiába van mit ennie a katicának, a rózsabogárnak, vagy a krumplibogárnak, ha a megfagyás veszélye fenyegeti őket, és a levegőt csak a tücsök hegedűjének hangja tudja felmelegíteni.

Ahogy „valós” életünk bármelyik színterén -legyen az akár a magánélet, vagy a munkahely- úgy a mesében sem képzelhető el az élet „csapatmunka” nélkül. Mindennek csodálatossága abban rejlik, hogy mindenki hozzátesz az egészhez. Együtt, közös erőből születik valami, és ettől válik jóvá, tartóssá.

 

Gondolkodjunk el kicsit azon, hogy a saját életünk színterén hogyan is történik mindez. Mennyire hagyatkozunk csak saját magunkra, vagy mennyire merünk segítséget kérni másoktól és szükség esetén mi is segíteni másokon? Mennyire ítélkezünk másokon, és mennyire ítéljük el azt az élethelyzetet, amikor rólunk ítélkeznek?