Nagyon szeretem a meséket. Nagyon szépen kirajzolódnak benne olyan igazságok, amik az emberi életben is megállják a helyüket. Számtalan mese látott napvilágot egymás megsegítéséről is. Ilyen például Lafontaine nyomán A tücsök és a hangya című mű is.
Azonban a mese előtt szeretnék feltenni pár kérdést, amin majd gondolkodj el olvasás közben:
- Melyik állat viselkedésével tudsz azonosulni?
- Miért?
- Vajon milyen lenne a minket körülölelő világ, ha mindenki így gondolkodna, ahogyan Te?
- Te mit tudnál személyesen tenni azért, hogy a világ jobbá váljon?
A tücsök egész nyáron hegedült,
húzta a talpalávalót, vidám volt. A hangya pedig dolgozott, izzadt, gyűjtötte a
magokat télire. Aztán elérkezett az ősz, jöttek a hideg napok. A tücsök fázott,
megéhezett. Bekopogott a hangyához, és kérte:
– Hangya barátom! Nyáron te is
hallgattad az én hegedűszómat, adjál, kérlek, egy kis elemózsiát.
De a hangya így felelt neki: –
Tücsök, komám, nyáron kellett volna erre gondolnod! Lusta voltál, egész nyáron
csak buliztál, hegedültél, mialatt én dolgoztam, gyűjtöttem a magokat. Most
majd meglátjuk, át fogod-e muzsikálni ilyen könnyedén a telet is? – és becsukta
az ajtót.
A tücsök így hoppon maradt, csak
ült a mezőn, nézett egy deresedő fűszálat, majd mélyet sóhajtott, felhangolta a
hegedűjét, és játszani kezdett rajta. A mezők Ura meghallotta a didergéssel
tarkított énekszót, letekintett a deres fűszálak között hegedülő tücsökre, és
arra küldte a katicabogarat. A katicabogár odamászott a ciripelő muzsikushoz és
megszólította:
– Térj be hozzám hegedülni! Ott a
kis lyukban, ahol élek, akad némi elemózsia, de olyan hideg uralkodik, hogy
csak fázom és unatkozom magamban. Játssz nekem valami vérpezsdítőt! A tücsök
fogta a vonót, a hegedűt, ment a katicával, beült a kis házba, és játszani
kezdett. A katica már nem fázott annyira, jólesően kinyújtotta elgémberedett
lábait. Még a pöttyök sem zsugorodtak úgy össze a hátpáncélján. Hálásan így
szólt: – Tücsök, barátom, köszönöm szépen a játékot. Itt van némi eleség,
eszegessél bátran!
A tücsök nekilátott, s aznapra jó
kedve kerekedett. Másnap azonban megint ott didergett szegény a fűszál tövében.
Akkor pedig a bodobács tévedt arra. Az is megszólította: – Hé, tücsök koma, gyere velem, hegedülj egy
kicsit nekem, mert megvesz az isten hidege! És ez így ment napról-napra. Jött a
rózsabogár, a krumplibogár, a svábbogár. Mindenféle bogár meghívta a tücsköt
egy-egy napra, ő pedig hegedült nekik, fölengedett a fagy az odvaikban, ők meg
hálából, ami szűkös falatjuk volt, megosztották vele. A hangya odabent, a nagy
búzahalmok közül hallgatta, hogy a tücsök éli világát kint a mezőn, és még
mindig hegedül, s eljutott hozzá a hír, hogy a szomszédai mind el-elhívják őt
magukhoz; s magában ezt gondolta: –
Tegyenek csak úgy, ahogy a kedvük tartja! Tartsák csak jól azt a mihasznát!
Nekem nincs elosztogatni való élelmem, ami van, azt meg magam is meg bírom enni
tavaszig.
Abban az évben nagyon sokáig
tartott a tél. A tücsök egyik nap keservesen felsóhajtott: – Mezők Ura, tücskök,
bogarak Ura, mikor jön már el a tavasz? Jóból is megárt a sok, hát még a
télből! És ekkor mintha valami hangot, vagy különös zenét hallott volna.
Süvített a szél a mező felett, és ebbe a szélsüvítésbe mintha távoli muzsika
hangjai lettek volna beleszőve.
A tücsök fülelt, és megpróbálta saját hegedűjén
eljátszani ezeket a hangokat. Végül egész derék kis zenemű kerekedett ki
belőle. A tücsök elment a katicához és eljátszotta neki a dalt.
Amikor véget ért a hegedűszó, csak ültek
néhány percen át, hallgattak. Végül kimentek a házból, és azt látták, hogy a
ház körül eltűnt a hó, kinyíltak a hóvirágok, és kisütött a nap. Másnap a
bodobácshoz ment a
tücsök, nála is eljátszotta az új szerzeményét, és ott, a bodobács háza körül
is eltűnt a hó, sütött a nap, kidugták a fejüket a hóvirágok. A
bogarak között
gyorsan elterjedt a hír, hogy a tücsök milyen nagyszerű kikelet csalogató zenét
szerzett. Hívta őt a krumplibogár, a rózsabogár; még a vakondhoz is elment
muzsikálni, bár az azért veszélyes dolog volt egy kicsit, de a vakond is nagyon
vágyott már a tavaszra. Így lassacskán az egész mezőn elolvadt a hó, meleg
lett, virágok illatoztak.
Egyedül a hangya vára körül borított még mindent a
dér meg a zúzmara. A hangya egyre többet bosszankodott odabent, hogy mikor lesz
már vége ennek a télnek, fogyóban a búzamag gyűjtemény, már csak néhány hétig
tart. Ezek pedig odafönt már zenélnek, táncolnak, csupa mihaszna és
semmirekellő népség. És akkor, amikor már vagy egy hónapja az egész mezőn
tavasz volt, csak a hangya vára körül ülte meg a fűszálakat a dér, a bogarak
kitaláltak valamit.
– Látogassuk meg a hangyát zord
magányában, és adjunk neki szerenádot.
Egyik este odalopakodtak.
Odalopakodott a katica, és a többi bogár is. A tücsök rázendített, és
eljátszotta a tavaszhívó nótát. S végre ott, a hangya vára körül is olvadni
kezdett, zöld fűszálak bújtak elő a földből. Másnap a hangya kiment,
körülnézett: – Na végre, beköszöntött a tavasz. Kezdhetem újra a gyűjtőmunkát –
morogta a csápjai alatt. El is indult, gyűjtötte a magokat, és rosszallóan
ingatta a fejét, hogy a többi bogár már megint csak a tücsök hegedűszavát
hallgatja.
VÉGE
Úgy gondolom, hogy az embernek
van választási lehetősége, akárcsak a mesében is az állatoknak. Dönthet úgy, hogy felveszi az ellenségeskedés és rosszallás szerepét és csak a
saját érdekeit nézi, ezzel konfrontálódik és kiszorítja magát a társadalom
peremére. De megvan arra is a lehetősége, hogy nyitott szívvel él és tovább lát
saját magán. Hajlandó a másikért tenni, hajlandó a másik érdekeit is szem előtt
tartani, azt akár a saját érdekei fölé is helyezni, illetve hajlik a
kompromisszumra, együttműködésre, mások megsegítésére. Erre jó példa a mesében
a tücsök, és az összes többi állat is, kivéve a hangya. Hiszen hiába tud
hegedülni a tücsök, ez nem menti meg őt a téli éhenhalástól, és hiába van mit
ennie a katicának, a rózsabogárnak, vagy a krumplibogárnak, ha a megfagyás
veszélye fenyegeti őket, és a levegőt csak a tücsök hegedűjének hangja tudja
felmelegíteni.
Ahogy „valós” életünk bármelyik
színterén -legyen az akár a magánélet, vagy a munkahely- úgy a mesében sem
képzelhető el az élet „csapatmunka” nélkül. Mindennek csodálatossága abban
rejlik, hogy mindenki hozzátesz az egészhez. Együtt, közös erőből születik
valami, és ettől válik jóvá, tartóssá.
Gondolkodjunk el kicsit azon, hogy a saját életünk
színterén hogyan is történik mindez. Mennyire hagyatkozunk csak saját magunkra, vagy mennyire
merünk segítséget kérni másoktól és szükség esetén mi is segíteni másokon? Mennyire
ítélkezünk másokon, és mennyire ítéljük el azt az élethelyzetet, amikor rólunk
ítélkeznek?